A párodról visszaverődő fény a retinádon kirajzol egy emberi formát. Valakiről, aki éppen cipőt próbál adni a gyerekre, valakiről, aki éppen cipekedik haza közértből. Nézed ezt a képet, nézed nap nap után, és téged is néz valaki, ahogy bepakolod a mosogatógépet, és sorban állsz a postán. De ki az aki lát? Aki igazából lát téged? Téged, aki több vagy a sorban álló, ügyeket intéző, operatív sejtcsoportnál. A sémába rendezett napok ismétlődése elhomályosítja a látást és eszre sem vesszük, hogy nézünk ki a fejünkből, de a tekintet már nem hatol mélyre. Mint a robotpilóta radarképe, úgy vagyunk jelen emberi kapcsolatainkban sokszor. Hányszor olvastad már: "rohanó világunkban", ugye? És ennek ellenére, hányszor tudsz kiszakadni és látni? Jelen lenni? Rácsodálkozni az évszakok változására, meghallani lábad alatt a roppanó avar hangját. Tudod-e látni még a szeretetteidet? A valaha vicces feleséget, a régen sziporkázó férjet, az anno megtartó apádat, és mindig szerető édesanyádat? Látod-e még őket? S nem csak a gyógyszertárba rohanást, a matek házi felett görnyedést, a havi egy kötelező szexet? Látod-e még saját magadat? Mikor csináltál utoljára valamit először? Hová lett a benned lakozó lélek, aki isten képére teremtetett, alkotó és kreatív lény? Azt mondják, ott vagyunk ahová mentünk. Akkor van "vissza"út! Magunkhoz. Egymáshoz. A jelenbe. Amikor megnyitod a szíved és azzal kapcsolódsz szeretteidhez. Vagy a szomszédhoz. Bárkihez. S a radar letapogatózás helyett, ismét látni kezdünk. Most már látsz engem. Látlak."⁣

⁣

Vadas János⁣