"Erről jut eszembe... az Életbatyu. Olyanok vagyunk itt a Földön, mint a manó, amelyik rettenetesen kíváncsi, és azt hiszi, mindent, de mindent mag kell szereznie, amit lát, hall és érez. Ezért csinál magának egy feneketlen zsákot, és mindent belepotyogtat. Aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy semmit nem talál, sőt! Nem is igazán tudja, mi van odabent, csak azt tudja, hogy néha egyik, néha másik holmija kibukkan a zsákból, mintha ő akarna az egyetlen tulajdona lenni, elnyomva a többi összeszedett kacatot.
Így vannak az emberek - leginkább a sérelmeikkel.

Mert hogyan élünk?
Hát mint a kis majom a nippek között - néha érdeklődőn, néha vadul csapkodón. Mert igen, mindenki megbánt másokat, akarva, akaratlan. Vannak olyanok, akik ezeket a "holmikat" nemcsak berakják a zsákba, hanem kitűzik a mellényükre, erősen együtt érezve saját magukkal, mély egyetértésben a megbántottság érzetével.
És hogy ez jogos, avagy jogtalan állapot-e, azt sajnos bizonyos idő távlatából már meg sem lehet állapítani. Pedig vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy bebizonyítsák: a viszonyunk ott romlott meg, hogy...
De erre nincs már többé válasz.
A nagy kérdés azonban az, mivel töltjük meg az Életbatyunkat. Ha szétnézünk, nem találunk-e ott ilyen mellényre tűzhető kacatokat, vagy ha találunk, mit kezdünk velük? Mert bizony a batyu telik... az idő meg fogy.
Nem kell egymást megváltoztatni ahhoz, hogy szépnek tetsszünk egymás szemében. Egyszerűen csak élvezzük azt, hogy néha egymás mellett haladunk az úton. És ne kiabáljunk senkinek, hogy "azonnal állj meg", vagy hogy "gyere már"!"