No persze volna épp egy ifju hõsöm,
naiv legényke, szinte még gyerek
(szegrõl-végrõl személyes ismerõsöm,
kit még a szép idõkbõl ismerek),
magát mások közt nem találja õ sem,
ha szólnak hozzá, sápad és remeg,
viszont barátja mindenféle dalnak,
fõként a lüktetõnek és badarnak.

Szereti járni esténként a várost,
kivált nyáron, ha nem kell már kabát,
a lábteniszt, a nõit és a párost,
az indiáncseresznyeszörp szagát,
és szereti a szenvedélyt, a károst,
a sört, a gólt, a lányokat, magát,
szeret megállni elmélázva némán,
s a holdra nézni: "hogy ragyog, no né mán..."