Pusztítás

„…a pusztítás a teremtés egy formája…”
-D.D.-

Eljátszottam, hogy szeretsz.
Apró bábuként ingattam kezed-
lábad. Két karoddal betakartál
(Te nem tudtad) a játékszerem voltál.
Odakucorodtam a magány
jéghideg sötétje elől.

Dühöngve dörgött az ég, és villámlott
az eső szele hozta a bizonyosságot.
A végtelen szél játszott Veled
s én félőn öleltelek,
kapaszkodtam, de lábad
hangos reccsenéssel véget ért.

Szorongattam azt a kis darabot,
mit az a kósza dög belőled itt hagyott.
Esőcsepp keveredett a könnybe,
apró szemem csordultig megtöltötte.

Aztán a derült eget nézve
kétségbeesetten aggódtam érted,
közben csakis magamért.
Féltem, megtalál az egyedüllét,
hogy ketten leszünk újra.

De mosolyra húzódik most a szám,
hisz darabkád azóta hatalmassá
terebélyesedett,
mert abból az apróságból, láthatod,
újrateremtettelek.